U&V co.

hiányzol. hiányzol. hiányzol. minden nap eszembe jutsz. minden este eszembe jutsz. gondolok rád, álmodom rólad, vágyom rád, talán nem is annyira az érintésedre, de arra is. még jobban vágyom a figyelmedre, a rajongásodra, arra, ami csak az első hónapban volt. néha hatalmas hülyeségeket írok, mintha nem is én lennék, mintha vmi bajom lenne. néha akkor is írok, amikor nagyon nem szabadna. szeretném, ha ugyanúgy éreznél. a te szerelmedre vágyom. az hiányzik a legjobban, hogy már nem szeretsz, és ezt a legnehezebb elviselni. üres vagyok, mondta valaki. és igazat kell adjak neki. nélküled, az általad generált érzések nélkül tényleg üres vagyok. álmodozom. rólad, kettőnkről. hogy mi minden történhetne, egy másik életben. szabadulni vágyom. és azzal a lendülettel, ahogy szabadulnék ebből az életből, bele is vetném magam a veled való rabságba. társfüggő vagyok? szeretetfüggő? szerelemfüggő? szexfüggő? kicsit mind. kicsit egyik sem. szeretnélek. csak téged.

https://www.youtube.com/watch?NR=1&v=OZfDbEQAfOY&feature=endscreen

Csak ma gondoltam így a tegnapra. Már most szörnyen nehéz. Ezért vagyok megint itt. :) Kigyógyulni? Elfelejteni? Lezárni? Túllépni rajta? Igen. Igen. Erre van szükség. Különben belepusztulok a reménytelenségbe. Nagyon szeretem. Akartam ezt a szerelmet. Akartam őt. Soha senkit nem akartam még ennyire. Még nem tudom mikor, hol, mivel rontottam el. Jó lenne egyszer majd az ő magyarázataival, vagy válaszaival szembesülni. Akkor okosabb lennék. Tanulnék a saját káromon. Tudtam, tudom most is.... a család erősebb. Amíg nem utálják egymást, amíg társak, addig én nem férek bele. A gyerekek pedig a legfontosabbak. Ez a normális. És ez nem jelenti azt, hogy akkor én nem vagyok az. Nekem is fontosak a gyerekeim. A legfontosabbak. De ha magammal nem törődök, ha magamnak nem adok meg legalább egy minimális lehetőséget a kikapcsolódásra, a boldogságra, akkor ők is isszák a levét. Hiányzik. Nem tudok nem gondolni rá. De erősnek kell lennem. Nagyon erősnek. Nem fog írni, nem fog jelentkezni. Mert megkértem. Mert ő is szeret. A maga módján.

még sírtam is. annyira jó volt ez a film. de mindenben ott vagy. te vagy az én szamurájom. bárcsak olyan higgadtan befelé tudnálak szeretni, és olyan türelmesen tudnék várni, mint Taka... mennyi szépség van ebben. néha úgy érzem csak így szabadna. máskor elkap a bolond énem, és képtelen vagyok nyugodtan várni. hiába. a türelem nem az erősségem.

amikor azt gondolom nincs időm, meg kell élnem minden napom száz százalékon, olyankor képtelen vagyok hinni a jövőben, hogy egyszer majd, talán... úgy érzem most van szükségem rád, a veled kapcsolatos összes érzésemre. bonyolult. de nem baj. néha már az illuzió is elég lenne. elhinni, hogy épp most rám gondolsz, épp most ugyanazt teszed velem gondolatban, mint amit én képzelek. csak ölelsz, csak hallgatunk, csak hozzád bújhatok. épp csak hogy.....

hiányzol.

nem kellett volna. ISTENEM! miért vagyok képtelen uralkodni magamon. foglaljam el magam mással. persze. az agyamat nem tudom kikapcsolni. vagy ha igen, akkor a szívemet nem. miért hiszem, hogy lehet olyan, mint a minden végzet nehézben. és miért vagyok ettől is szomorú? nem akarok megint húsz évet várni. pedig neki csak akkor kellenék, ha erősebb lennék. pontosan tudom, hogy ezekkel a húzásaimmal távolítom el magamtól. és mégsem bírom megállni. magányos vagyok nélküle. és félek hogy nem jelentek neki semmit. félek igaz az az elmélet, hogy csak megszerezni volt érdekes, de a bonyodalom elriaszt. az érzések bonyoldalmat jelentenek. nem ezt ígértem. játékot. felnőtteknek. a játék viszont csak érzelmek nélkül játszható. még mindig keresek. keresgélem magam, őt, határokat, boldogságot, lehetőségeket, feszegetem amit lehet nem kéne. azt gondolom nem kéne gondolkodni, aztán meg, hogy csak gondolkodni kéne. lehet nem is ő az. nem tudom, de szinte minden másnap úgy tudnék zokogni, mint Diane Keaton abban a filmben. tépi a szívemet ez a szerelem. több leszek tőle és bele is halok, másképp látok, kinyílok és muszáj bezárkóznom. vége van. vége van? mert azt mondta? és akkor úgy van? én kértem, mondja ki és leállok. ehhez képest... miért nem értek a szóból? miért? tényleg csak annyi, hogy veszteni nem tudok? vagy pont a hazugság miatt? mert ez nem igaz! attól, hogy kijelentjük még nincs vége. fzikailag, tárgyilagosan lehet, de érzelmileg, lelkileg nincs. hazugság. becsapjuk magunkat. semmi nem tud kiábrándítani belőle? még az sem hogy ő már nem szeret? vagy mégis? ez a baj. nem látom a szemét. "még nem tudnám a szemedbe mondani..." ez mi? jojo vagyok a kezében. ellök. visszaránt. én pedig örülök mindennek ami tőle származik. akkor is ha fáj, akkor is, ha édes. szeretem. és ebben az egy szóban az életem van benne.

Nem akarom, hogy gondod legyen belőle ezért nem írok neked. Pedig szívem szerint azt tenném. De az ember nem teheti mindig azt, amihez kedve van, ezt aztán mindketten nagyon jól tudjuk.

Bolond voltam szerdán, de ma sem vagyok kevésbé az. EZ a gyönyörű napsütés, a tavaszi levegő... mondtam neked még veszélyesebb vagyok ilyenkor. Folyton körülötted járnak a gondolataim. Mit csinálhatsz, mire gondolsz épp, süt-e rád a nap, játszol e gyerekekkel, vagy épp az asszonnyal játszol e "boldog férj-feleséget"... pihentél e eleget, mit eszel épp, kivel beszélsz, elképzeled e hogy épp melletted vagyok, alattad, feletted... kék e az ég, és te kék vagy e? úgy látszik ez már nem fog változni, én maradok a kérdések embere. A a válasz nélküli kérdések embere.

Hétfőn be kell mennem egy taggyűlésre, és az is a fejemben motoszkál, vajon hogy rázhatnám le a kolléganőket, hogy egy kicsit meglátogassalak. Csak egy ölelést mielőtt utazol... mint szeptemberben a parkban... az milyen hihetetlen élmény volt. Ülni egymás mellett, majdnem belehalni, de nem mutatni, majdnem megzabálni, de nem mutatni, az érintésedre vágyakozni, és szinte felrobbanni a feszültségtől, és közben csak habzsolni szemmel, belélegezni a szerelmed, a bizonytalanságod, a magamnaksehiszemel állapotod illatát, beleremegni vágyba, csók helyett puszit adni, kapni... haldokolni és soha jobban nem élni, érezni.... legalább ennyit akarnék hétfőn is. Csak tíz percet. Lehet?

szirupos? :) igen az.

érdekel? nem nagyon.

hiszen hiányzol. hiszen tudom, hogy szeretsz, majdnem annyira, mint én téged. szép is ez a reménytelenség. és talán így a helyes. meg kell maradnunk ezen a szinten. kiváncsi vagyok eljössz-e szerdán. még ha nem is egyedül... talán "testőrrel" biztonságban érzed majd magad. :) pedig esküszöm, nem támadlak le. annak ellenére, hogy legszívesebben biztos azt tenném, nem fogod látni rajtam, csak ha akarom. ha nem jössz, újabb csalódás lesz nekem. de túlélem azt is. nem lehet, hogy soha többé nem látlak. olyan nem létezik. nem lehet, hogy nem akarsz majd te is látni, előbb-utóbb.

bár két lehetőség van: egyik, hogy úgy akarsz megszabadulni az érzéstől, hogy minden kapcsolatot megszakítasz velem, másik, hogy lassan, fokozatosan építed le magadban, és alakítod át barátsággá. meglátjuk. :) talán van harmadik is.

Tudni, hogy nem lehetek veled, hogy hiába minden, hogy ez tényleg a vége, ennyi volt... tudni, és nem hinni. A tegnap esti film végén az jutott eszembe: 18 hónap múlva - vajon velünk mi lesz ennyi idő múlva? Addigra elmúlik? Vagy még erősebb lesz? Vajon egyformán érzünk? Te is gondolsz rám? Most is? Vagy csak én vagyok ilyen állapotban? Kicsit olyan érzésem van, mint kislány koromban, amikor olyan végzetesen szerelmes tudtam lenni, még ha soha nem is beszéltem azzal a fiúval...

Veled beszéltem ma. És azt éreztem, nem mondtad, de mégis, a hangod azt üzente: szeretlek, hiányzol, veled akarok lenni, csak veled, világgá menni, érezni, élvezni.... de nem tehetem. Bár úgy szól az egyezség, hogy vége köztünk mindennek, nem lehetünk együtt, nem szerethetünk szabadon... akkor is azt érzem, képtelen vagyok lemondani rólad... és lehet, hogy csak úgy, mint tizenévesen azt a fiút, de szeretlek, szeretnem kell téged.

Tudod mire vágynék most? Szóljon a zene, hangosan, a fülembe csak és közben te ölelj. Érezni akarom, ahogy kívánsz, ahogy játszol velem, ahogy birtokba veszed a testem... kívánlak. Nagyon.

Istenem! meddig tart még?

fáj. szörnyen, szorongatóan, kíméletlenül kínoz. a szívemet markolássza. levegőt alig kapok. csak ámítom magam amikor azt gondolom könnyen fog menni? vannak pillanatok, amikor tényleg úgy érzem. hogy erős vagyok, kibírom, túl vagyok a nehezén. aztán jön egy ilyen nap, vagy elég egy pillanat...és újra romokban heverek.

nézegetem a postám, a telefonom. mintha nem tudnám, hogy felesleges. meddig fog ez tartani? mikor múlik el? mi kell hozzá? új szerelem? új ember? elhatározás? régi rabság? korlátok? mi fog kigyógyítani? mi térít észhez?

ma szembesültem vele, hogy van aki velem kapcsolatban érez úgy, ahogy én miattad. és van olyan is, aki tud anélkül örömet okozni, kikapcsolni, hogy komoly érzelmek fűznének hozzá. veled is így kellett volna maradnia. hiszen az elején épp a könnyed szórakozás, a játék lehetősége vonzott. nem gondoltam én sem, hogy ennyire komolyan kötődni fogok hozzád, hogy ilyen nagyon belédszeretek, hogy ennyire elvesztem a játék feletti kontrollt. és te sem gondoltad, hiszen nem ebben egyeztünk meg az elején.

akkor még más volt, aki érzelmileg fogva tartott. és arról is azt hittem életem legnagyobb szerelme. ma már tudom mekkora tévedés volt. illetve nem tévedés. kellett. tapasztalat. ha ő nem lett volna, lehet te sem vagy. de amikor azt mondtad te mindeki kizártál, leépítettél.... akkor kezdtem elgondolkodni. a miérteken. és most...

maradt a szenvedés. te meg eltűntél. kiléptél az életemből... de nem az agyamból, nem  szívemből.

Vége. ....vége, vége, vége mindennek, vége a szerelemnek.... frászt, annak nem lehet vége. Hivatalosan is lezártnak minősítjük az ügyet. Vagyis te. Mert nem lehet tovább folytatni, ami tulajdonképp már egy ideje abszolut plátói szinten mozgó kapcsolat volt, most már az sem lehet. Vagy mégis? Nem tudom. A hétfő szörnyű volt, azt hittem nem élem túl. De az ember mindent túlél, erősebbek vagyunk, mint hinnénk. Olyan szépen elhatároztam, hogy rendben, tényleg legyen vége. De az érzéseim nem tudom polcra rakni. Letenni, mint egy unalmas könyvet? Hogyan? Nem tudok kivetkőzni magamból.

Mikor tegnap csak válaszoltál a levelimre, már az is felpörgetett, de amikor jött az az egy betű sms-ben! Egy másodpercig nem gondolkodtam, már hívtalak is. Mással beszéltél..., de aztán, ahogy a sensation felhangzott! A szívem majd kiugrott, még a csöndtől is, ahogy hallgattál a telefonban, a gyomrom egy gombócba ugrott össze, és remegtem az izgalomtól. Hát ez az, amit nem lehet polcra tenni, amit nem tudok, vagy inkább nem akarok irányatni, amire annyira vágyom! Mert ez a szerelem! És ezt nem lehet nem akarni, nem lehet akarni sem. Van. Ahogy neki tetszik. Tőlünk független. Uralkodik rajtam. Én meg hagyom, és élvezem. Akkor is, amikor belehalok, annyira fáj.

Mi lesz? Nem tudom. Sodródok. Élek, megélek, tapasztalok, szenvedek, örülök. Hogy téged mikor érezlek, mikor szorítasz magadhoz, hogy mikor szuszogsz a nyakamba, mikor érzem az ajkaid, nem tudom. De az érzés, amit te generálsz bennem velem van. És ez nem is olyan kevés, mint ahogy elsőre tűnik.

Mikor látlak? Mikor hívsz? Mikor érezhetlek? Mikor hallhatlak legalább? Tegnap éjjel annyira nehezen aludtam el. Képtelen voltam pihenni, folyton csak te jártál a fejemben. Mikor múlik ez el? Már örökké a rabod leszek? :) Persze önként vállalt rabság ez, vagy inkább nem is rabság, mert ösztönös kötődés. Nem rajtam múlik. Persze múlhatna, ha erős akarattal legyőzném az érzéseim, ha az eszem felülkerekedne a szívemen. De nem tud, nem akar, jó ez így nekem. Vagy nem. Nem az az érdekes jó e. Gondolsz rám? Alszol még? VAgy dolgozol? Ott vagyok a szíved egyik kis zugában? Az agyadban? A jeleidre várok. Mikor? Mikor? Mikor?

holnap hétfő. örülök a hétfőnek. mióta te vagy nekem. vagy nekem? azt mondtad: mindig leszek neked! komoly kijelentés. és vmiért azt érzem tényleg így van, és fordítva is igaz.

de szeretnék most hozzádbújni. istenem, mennyire hiányzol! kevés az időnk. ma annyira elkapott ez az érzés. nincs sok esélyünk, ki kell használnunk minden lehetőséget. nem szalaszthatunk el egy napot sem. legszívesebben most azonnal megkeresnélek. vagy mindjárt reggel. azt kellene. de tudom, nem látlak holnap sem. pedig nem szabadna halogatni. nem szabadna...

akarlak. te akarsz engem. engedni kell. mikor jössz rá? maholnap negyven leszek. te is. múlnak a fejünk felett a napok, üresen telnek az órák, és egyszer csak észrevesszük, hogy megöregedtünk, és bánjuk majd, amit elszalasztottunk. amit nem csináltunk másképp, amit kihagytunk, pedig csak egy hajszál kellett volna... akard te is!

ül és vár csak..... értem én persze, tudom mit érez. ugyanilyen voltam régen. hűség, hazugság, árulás, lelkifurdalás, boldogtalanság, üresség, szeretethiány... idő kell hozzá. idő, hogy megértse önmagát, hogy ne a világ véleménye határozza meg az önértékelését. sok pozitívum kell az életében, visszaigazolások, önbizalom, önbecsülés. ha az a nő okos, érteni fogja és nem hibáztatni. ha szereti meg tudja bocsájtani, meg is értené, belátná, hogy visszatartja. sokáig talán előre vitte, de már nem. nem tudom, nem ismerem. őt sem. 20 év esett ki az életünkből, nem tudom mi mindenen mentek át együtt. ő sem tudja rólam. de nem is kell. nem akarom elvenni tőlük. szeretem. szerelemmel szeretem. egyedül őt. nem tudok másra gondolni. ha néha mégis, az csak végső elkeseredés, pótszer, önámítás, hülye játék...

a szerelem olyan, akár, akár a tenger...szükségem van rá, az érzésekre, amit kelt bennem. élek tőle. vagyok, tele mindenfélével, még ürességgel is tele. nincs közöm hozzá és úgy a társam...igen. képtelen vagyok lemondani róla. elmúlik. majd elmúlik. mondogatom. de nem hiszem. elmúlik? soha. ezt érzem most, hogy soha.

látom talán hamarosan. muszáj látnom. ha csak mellette lehetnék, már az is elég. bár nagyon vágyom a testi kapcsolatra is vele, de ha nem megy, az sem baj. a vibrálást akarom, a légszomjat, a pulzusszám növekedést, ugorjon ki a szívem...pattanjon szikra köztünk, ha a bőrömhöz ér. erre vágyom. szemmel szeretkezni. látni a vágyat az ő szemében is, érezni, ha hozzámér mekkora önuralom kell, hogy ne lépjen tovább. a feszültség hiányzik, az adrenalin kell... tovább mennék, veled mennék tovább...elfogyni az ölelésben... az ölelésére vágyom, lassú, hosszantartó mozdulatokra. rá vágyom. csak rá.

Szinte folyamatosan rád gondolok. Valahogy mintha hol előrébb, hol hátrébb, de mindig ott lennél abban a sorban, amit a gondolataim alkotnak. Nem tudom ma egyáltalán jelentkeztél-e volna , ha én nem hívlak. Azon tűnődöm, vajon mit gondolsz ilyenkor rólam. Mennyire hízeleg a hiúságodnak, mennyire idegesít, mennyire esik jól, mennyire megyek az agyadra? Amikor az egyensúlyról papolok, illetve arról neked hogyan kéne megtalálnod, akkor igazából egy vagyok azok közül, akik csak másoknak tudják osztani az észt, miközben ők maguk sem aszerint cslekednek, amit épp tanácsolnak.

Lehet, hogy a szívem mélyén tudom, és hiszem mindazt, amit ma is mondtál rólam, hogy okosabban kezelem, hogy tudnom kéne mit érzel irántam, hogy tisztában vagyok vele neked sem könnyű, és hogy én állok jól a dologhoz, de igazából nekem ugyanolyan nagy szükségem lenne a visszaigazolásokra tőled. Jó lenne ha írnál, ha hosszú leveleket kaphatnék, ha rövid kis üzeneteket küldenél...minden jó, ami tőled származik. Az igazi visszaigazolás viszont csak az lehet, ha végre velem lennél pár órát. Bárcsak láthatnálak! Imádom a szemed. Nem tud hazudni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szavaid hazugok. Inkább csak ködösítesz. "nem tudom"- a kedvenc válaszod. :)

Lehet a kérdéseimmel van a baj. Mondjam azt: én sem tudom. Mondom. Sokszor mondom én is. Pedig igazából tudom. Én tudom a megoldást. Akarod, hogy elmodjam? Akarod tudni mi a megoldás? Két verzió van. Az egyik a szakítás. Végleges, szívet szaggató, szenvedésekkel teli, egymás nélküli világ, ami sokáig nagy fájdalmat okoz, de aztán lassan, nagyon lassan egyre csitul majd a fájdalom. A hangsúly a véglegesen van! HA azt mondjuk vége, ennyi volt, akkor nem lehet újra átmeneti állapotot hirdetni. Mert most ez van. Igazából vagyunk is egymásnak, meg nem is. Szerelmesen, álmodozva, soha be nem teljesedve. EZ az, ami totál kikészít hosszú távon. ÉS ez már kezd hosszú táv lenni.

A másik megoldás, ha játszuk a játékot, közösen hozott szabályok alapján, engedve a másik akaratának, a sajátunknak, a vágyainknak, és élvezzük azt , amit ez a kapcsolat adni tud nekünk. Nem adjuk fel az életünket, de megkeressük a kettőnk közös útját. Én tudom, hogy ez lehetséges, de csak akkor, ha te is akarod, ha ketten akarjuk. HA az agyad és a szíved összhangba kerül. HA okosan, de szenvedélyesen adjuk meg magunknak, egymásnak, amire szükségünk van. HA elfogadjuk a helyzetet, ha értjük a másikat és nem akarunk csodát tenni, csak élvezni az életet.

De nincs köztes megoldás! Nincs olyan, hogy nem tudom. Érted? Ezt a seveledsenélküled kapcsolatot nem lehet folytatni. Döntened kell. Tudod, hogy én képes vagyok elfogadni, ha ki akarsz iktatni az életedből, mert szeretlek annyira, hogy még ezt is megértem. De ne csináld ezt velem! HA akarsz engem, akkor tessék itt vagyok, csak el kell venned, amit kínálok, csak el kell fogadnod az ajándékot. Mert igenis ajándék minden napunk az életben, és ha nem használjuk ki a lehetőséget, hogy megragadjuk a pillanatok adta örömöket, akkor nincs jogunk reklamálni utólag, hogy boldogatlanok vagyunk. Nem sajnálni kell magadat, nem lehülyézni, nem a fejedet kell a falba verni... mint ahogy nekem sem ezt kell tennem. Én azért utálom magam, mert bár tudom, hogy van megoldás, mégis hagyom, hogy a te szabályaid (vagy szabálytalanságaid) érvényesüljenek. Nem kellene! ÉS nagyon közel vagyok ahhoz, hogy inkább a szenvedést válasszam, és kiiktassam a bizonytalanságot az életemből.

Mert bizonytalanságból, és köztes állapotból, seveledsenélküled-ből már lehúztam egy jó hosszú etapot a gyerekeim apjával. Veled nem fogom ugyanazt eljátszani. Úgyhogy a jövő héten meg foglak keresni és pontot teszünk erre a dologra, mert ez így nem mehet tovább. Döntened kell! Mert mégiscsak te vagy a férfi! :)

szót fogadnál. nekem. magadnak. idejönnél. fél óra múlva már itt lehetnél. beengednélek. csak néznél, csak néznélek. hallgatnánk. zenét is. aztán csak hozzád bújnék, mert a szemed azt kérné. az enyém meg azt, hogy szeress, érezz, birtokolj, a tied vagyok. szeretkeznénk. éreznélek. éreznél. hosszan, hosszan. megállítanánk az időt. egy másik univerzumba repülhetnénk. feltöltődnénk. újra akarnál. jobban, mint valaha. elmennél. én is hazamennék. és csak egymásra gondolnánk, fülig érő szájjal, a gyerekeink között. rájuk figyelnénk, de egymásra gondolnánk. és jól éreznénk magunkat. egymástól távol is. mert lenne friss emlékünk. így lenne.

ha mindez nem feltételes mód lenne csupán.......

megint. ezredszer. ugyanaz. veled van baj, velem van baj, velünk van baj. félek. elveszítelek. nem akarom, hogy így legyen. miért? miért? miért félsz? nem lesz másik életünk. most kell megélnünk, amire vágyunk. ne legyél gyáva! ne! ez egy újabb elrontott lehetőség volt. te rontottad el. én tálcán kínáltam magam. nem kellet. nem kellek? én nem kellek? megalázol. megsértesz.

https://www.youtube.com/watch?v=1VQeoBsbzT8&feature=share

ez van. és hiába vártam. megint hiába. el nem tudom mondani mekkora üresség van bennem, mennyire csalódott vagyok.

Mindjárt megbolondulok! Reggel az a pár sor, és egész nap böjt! Veszettül hiányzol! Nagyon nehéz megállnom, hogy ne írjak, persze tudom, hogy tanítasz, úgysem vennéd fel. Annyira kellenél! Olyan nagyon vágyom rád! Senki és semmi nem tudja kitölteni ezt az űrt, ami nélküled bennem tátong. Akarlak! Nagyon, nagyon! Megkapni, legyőzni, magam alá gyűrni, felfalni.... akarlak! Miért nem lehetek most veled? És én mondtam tegnap, hogy nyugodtabb vagyok? Nevetnem kell magamon is! Mennyire pillanatnyi tud lenni a nyugalom! Vagy már megint nem kellett volna a holnappal előhozakodnom. Nyomulok, pedig ez a legrosszabb, amit tehetek. Nem is kellett vona semmit válaszolnom a leveledre. Nemhogy ilyet! Találkozzunk holnap! Én hülye! Ki sem ejthetném a számon, kisebbfajta képzavarral élve.

NA mindegy, ez már veszett fejsze nyele, nem tudom megváltozatani. VAgy hívsz, vagy nem, de nekem ki kell bírnom. Mert én vagyok a megtestetült türelem és megértés.... na, persze!

Szinte változatlan a helyzet, ami téged illet. Én azt érzem nyugodtabb vagyok. Most is hiányzol, még mindig szeretlek, kiugrik a szívem ha hallom, hogy te hívsz, de lassan megtanulom hol a helyem az életedben.

Az jár a fejemben, ami az egyik üzenetedben volt a múlt héten: "veled lennék, veled szeretkeznék, netán veled élnék"... Hányszor gondolok én is ilyenekre! Istenem, hányszor! Az utolsó szeretkezésünkre gondolok. Az irodádban, az asztalon, a hidegben, a lámpa fényének melegében.... ahogy akkor magadévá tettél, szó szerint. Mint, aki hetek, hónapok óta nem evett, és aztán hirtelen egy roskadásig megrakott asztal közelébe jut. :) Annyi érzelem van benned, ami ilyenkor abszolut átjön, és ezt nagyon szeretem benned.

Együtt élni? Tökéletes lehetne - egy másik univerzumban. Persze mindketten tudjuk, hogy ez nem kivitelezhető, és nem is így indult. Jó érzés tudni, hogy azért a te fejedben is megfordul ez a gondolat. Én is álmodozom néha, mert azt érzem az első olyan férfi vagy az életemben, aki majdnem minden szempontból tökéletes, aki valóban társam lehetne, és aki engem is társként tudna kezelni. Gondolkodom mostanában azon is, hogy minek is indult ez az egész, miért lett az, ami. Megfoghatatlan, de elengedhetetlen kapcsolat. Azt érzem szükségem van rád, valamilyen szinten muszáj, hogy örökké egymás életének része legyünk. Mert neked is szükséged van rám. És tudod miért? Mert olyat tudok adni neked, amit más nem: magamat, teljesen önzetlenül, testestül-lelkestül, őszintén, tiszta szívvel.

Bízom a holnapban! :)

Talán ez a legnehezebb. Éjjel, elalvás előtt nem gondolni rád. Egyedül vagyok. Remeg a gyomrom. Nem írtál... persze nem is vártam. Még két nap. Vagy nem. Szeretném tudni mikor szánod rá magad, hogy találkozz velem. Ha hétfőn reggel hívnál...! Azt mondják, ha az ember nagyon sokat gondol valamire, ha erősen kívánja, akkor teljesülhet.

Akkor én most azt kívánom: ebben a percben csak rám tudj gondolni, érezd az ajkaim, a csókom, emlékezz arra milyen velem szeretkezni, ne tudj szabadulni tőlem! Akarj! Mindennél jobban! Akarj érezni, látni, hallani, szagolni, ízlelni, akard, hogy minden érzékedet totálisan betöltsem. Legalább úgy, ahogy én akarlak téged!

Hiányzol. Pedig... másik dimenzióban vagy, lehet épp dolgozol, lehet épp a feleséged mellett fekszel, forgolódsz, és nem tudsz nem gondolni rám. Remélem. Az érintésedre vágyom. A szívedet akarom... a lelkedet akarom. Be my man! És legyen olyan az a hétfő, amilyet szeretnék. Csak pár óra boldogságra vágyom! Csak pár órára a mi világunkban! Legyen így! Ha reggel, hát reggel! HA délben, akkor délben, csak legyen így! Kérlek! Akard te is!

Alig három órája, hogy írtam. Valami ilyesmi szenvedés lehet leszokni a cigiről, vagy valami drogról. Pótcselekvés kell. El kell terelnem a figyelmem, a gondolataim. De nem köt le a munka, pedig bőven lenne mit csinálni... mégis a postám nézegetem, a telefonom figyelem. Tiszta hülye vagyok! Attól félek pont nem halottam egy sms jelzést, vagy ki tudja, épp nem figyeltem, és te kerestél...

Ááááá, de utálom magam ilyenkor! Véget kéne vetni ennek! Ezredszer mondom magamnak, és már hányszor megpróbáltam. De a baj az, hogy csak az eszem diktálja ezt, csak reálisan gondolkodva határozom el, aztán megint elvisznek az érzelmeim egy teljesen más irányba. Szerelmes vagyok! Nincs mese, ezt nem lehet másképp nevezni. Jó és rossz egyszerre! Annyira fel tud pörgetni, annyira le tud rombolni, de összességében azt érzem, igenis kell!

Szeretem érezni, hogy meghódítottalak, szeretem alávetni magam a te hódításodnak, szeretlek látni, hallani, érezni, tudni rólad. De most megint büntetsz. Lehet nem tudatosan engem akarsz büntetni, inkább magadat, mert megcsalod a felséged, mert gyötör a lelkifurdalás, mert szükséged van a hátország nyugalmára. És ez nem érhető el, csak ha velem nem beszélsz, nem találkozol, nem szeretkezel. Aztán eltelik egy nap, két nap, egy hét, és nem bírod. Na, jó! Játszuk a kibírjatovább játékot. Hisz úgyis csak játék az egész! NEM IGAZ???

Nem neked írok. Mert nem akarom, hogy tudd, mennyire éhes vagyok. Ne érezd, hogy te vagy nyeregben. Legyél kicsit te is gyengébb. Ki fogom várni.

Hiányzol! Szörnyen hiányzol! Sokat gondolkodom kettőnkről. Miért van az, hogy nem beszélsz rólunk? Miért van az, hogy igazából semmiről sem szólnak a telefonbeszélgetéseink? Kivéve persze a szexről! Jó, tudom, valójában ez köt hozzám a legerősebben, de nem csak ennyi. Tudjuk mindketten. Annyira nevetséges, amikor kívülállók akarják eldönteni egy kapcsolatról, hogy miről is szól az valójában. Hiszen sokszor még az a két ember sem tudja pontosan aki megéli, aki benne van. Tudom, hogy nem ismerlek, ahogy te sem engem, tudom, hogy minden másképp festene, ha mindennap együtt lehetnénk, ha együtt élnénk. Lehetne jobb, lehetne szebb, de lehetne sokkal rosszabb is. Legalább annyira vagy érzékeny, mint én. És sokkal erősebb, keményebb vagy nálam. Én csupaszra vetkőztem előtted, de te még mindig álarcokat hordasz. Tisztában vagyok vele, és bármennyire nem akarod, sokszor mégis úgy érzem az álarc mögé látok. Talán mert sokban hasonlítunk, talán mert sokban különbözünk, mindegy is...

Azt mondanám, lehet, hogy csak lányos képzelgés az egész, de amikor a közeledben vagyok, azt nem lehet képzelegni, az a remegés valódi. Épp hogy nem kapunk lángra, olyan izzás van bennünk. Nem csak bennem, benned is! Ezt nem lehet álarc mögé rejteni. Persze a távolból te sokkal erősebb vagy, sokkal higgadtabb, nyugodtabb... csak néha engedsz az érzéseidnek, a szabadságvágyadnak. De ha a kezem közé kerülsz, nem tudsz menekülni, nem is akarsz, legyőz a véred, az eszed megsemmisítő vereséget szenved.

Ezért akarom, hogy többet találkozzunk. Mert tudom, hogy hatással vagyok rád, főleg tetsközelből. És nem érdekel, ha testiségről szól... bármennyire nem akarod, érzéseid is vannak. Tudom, és ezért nem felejtelek el. Hiába kéred!

Nem tudom mikor leszek nyugodtabb. Mikor lesz végre olyan, hogy ha elhatározom véghez is viszem. Nem szabad hívnom, nem írhatok, nem üzenhetek...csak magamnak ártok vele. És kettőnknek. Mit szeretek benne? Mit akarok ettől a kapcsolattól? Reménytelen, esélytelen. Olyan, mintha tizenéves lennék... pedig már nem vagyok. Nagyon nem!

Ha reggel kivártam...de hát mit lehetett volna reagálni egy ilyen sms-re? Semmit. Azt is kellett volna. Csöndben várni. Várni, míg ő üzen hatot, ír, hív, jön... De nem tudom, megtenné e. ÉS hogy tudhatom meg? Csak úgy, ha kivárom. Úgyhogy most marad ez a felület. Ha úgy érzem muszáj lenne kapcsolatba lépnem vele bármilyen formában, hát nem fogok. Előveszem ezt a virtuális naplót, és ide fogom leírni, amit neki szánnék. Csak mert talán így kibírom. Talán így lehetek elég erős. Remélem kifizetődik.