Mindjárt megbolondulok! Reggel az a pár sor, és egész nap böjt! Veszettül hiányzol! Nagyon nehéz megállnom, hogy ne írjak, persze tudom, hogy tanítasz, úgysem vennéd fel. Annyira kellenél! Olyan nagyon vágyom rád! Senki és semmi nem tudja kitölteni ezt az űrt, ami nélküled bennem tátong. Akarlak! Nagyon, nagyon! Megkapni, legyőzni, magam alá gyűrni, felfalni.... akarlak! Miért nem lehetek most veled? És én mondtam tegnap, hogy nyugodtabb vagyok? Nevetnem kell magamon is! Mennyire pillanatnyi tud lenni a nyugalom! Vagy már megint nem kellett volna a holnappal előhozakodnom. Nyomulok, pedig ez a legrosszabb, amit tehetek. Nem is kellett vona semmit válaszolnom a leveledre. Nemhogy ilyet! Találkozzunk holnap! Én hülye! Ki sem ejthetném a számon, kisebbfajta képzavarral élve.

NA mindegy, ez már veszett fejsze nyele, nem tudom megváltozatani. VAgy hívsz, vagy nem, de nekem ki kell bírnom. Mert én vagyok a megtestetült türelem és megértés.... na, persze!