Tudni, hogy nem lehetek veled, hogy hiába minden, hogy ez tényleg a vége, ennyi volt... tudni, és nem hinni. A tegnap esti film végén az jutott eszembe: 18 hónap múlva - vajon velünk mi lesz ennyi idő múlva? Addigra elmúlik? Vagy még erősebb lesz? Vajon egyformán érzünk? Te is gondolsz rám? Most is? Vagy csak én vagyok ilyen állapotban? Kicsit olyan érzésem van, mint kislány koromban, amikor olyan végzetesen szerelmes tudtam lenni, még ha soha nem is beszéltem azzal a fiúval...
Veled beszéltem ma. És azt éreztem, nem mondtad, de mégis, a hangod azt üzente: szeretlek, hiányzol, veled akarok lenni, csak veled, világgá menni, érezni, élvezni.... de nem tehetem. Bár úgy szól az egyezség, hogy vége köztünk mindennek, nem lehetünk együtt, nem szerethetünk szabadon... akkor is azt érzem, képtelen vagyok lemondani rólad... és lehet, hogy csak úgy, mint tizenévesen azt a fiút, de szeretlek, szeretnem kell téged.
Tudod mire vágynék most? Szóljon a zene, hangosan, a fülembe csak és közben te ölelj. Érezni akarom, ahogy kívánsz, ahogy játszol velem, ahogy birtokba veszed a testem... kívánlak. Nagyon.
Istenem! meddig tart még?
