Vége. ....vége, vége, vége mindennek, vége a szerelemnek.... frászt, annak nem lehet vége. Hivatalosan is lezártnak minősítjük az ügyet. Vagyis te. Mert nem lehet tovább folytatni, ami tulajdonképp már egy ideje abszolut plátói szinten mozgó kapcsolat volt, most már az sem lehet. Vagy mégis? Nem tudom. A hétfő szörnyű volt, azt hittem nem élem túl. De az ember mindent túlél, erősebbek vagyunk, mint hinnénk. Olyan szépen elhatároztam, hogy rendben, tényleg legyen vége. De az érzéseim nem tudom polcra rakni. Letenni, mint egy unalmas könyvet? Hogyan? Nem tudok kivetkőzni magamból.
Mikor tegnap csak válaszoltál a levelimre, már az is felpörgetett, de amikor jött az az egy betű sms-ben! Egy másodpercig nem gondolkodtam, már hívtalak is. Mással beszéltél..., de aztán, ahogy a sensation felhangzott! A szívem majd kiugrott, még a csöndtől is, ahogy hallgattál a telefonban, a gyomrom egy gombócba ugrott össze, és remegtem az izgalomtól. Hát ez az, amit nem lehet polcra tenni, amit nem tudok, vagy inkább nem akarok irányatni, amire annyira vágyom! Mert ez a szerelem! És ezt nem lehet nem akarni, nem lehet akarni sem. Van. Ahogy neki tetszik. Tőlünk független. Uralkodik rajtam. Én meg hagyom, és élvezem. Akkor is, amikor belehalok, annyira fáj.
Mi lesz? Nem tudom. Sodródok. Élek, megélek, tapasztalok, szenvedek, örülök. Hogy téged mikor érezlek, mikor szorítasz magadhoz, hogy mikor szuszogsz a nyakamba, mikor érzem az ajkaid, nem tudom. De az érzés, amit te generálsz bennem velem van. És ez nem is olyan kevés, mint ahogy elsőre tűnik.