Szinte változatlan a helyzet, ami téged illet. Én azt érzem nyugodtabb vagyok. Most is hiányzol, még mindig szeretlek, kiugrik a szívem ha hallom, hogy te hívsz, de lassan megtanulom hol a helyem az életedben.
Az jár a fejemben, ami az egyik üzenetedben volt a múlt héten: "veled lennék, veled szeretkeznék, netán veled élnék"... Hányszor gondolok én is ilyenekre! Istenem, hányszor! Az utolsó szeretkezésünkre gondolok. Az irodádban, az asztalon, a hidegben, a lámpa fényének melegében.... ahogy akkor magadévá tettél, szó szerint. Mint, aki hetek, hónapok óta nem evett, és aztán hirtelen egy roskadásig megrakott asztal közelébe jut. :) Annyi érzelem van benned, ami ilyenkor abszolut átjön, és ezt nagyon szeretem benned.
Együtt élni? Tökéletes lehetne - egy másik univerzumban. Persze mindketten tudjuk, hogy ez nem kivitelezhető, és nem is így indult. Jó érzés tudni, hogy azért a te fejedben is megfordul ez a gondolat. Én is álmodozom néha, mert azt érzem az első olyan férfi vagy az életemben, aki majdnem minden szempontból tökéletes, aki valóban társam lehetne, és aki engem is társként tudna kezelni. Gondolkodom mostanában azon is, hogy minek is indult ez az egész, miért lett az, ami. Megfoghatatlan, de elengedhetetlen kapcsolat. Azt érzem szükségem van rád, valamilyen szinten muszáj, hogy örökké egymás életének része legyünk. Mert neked is szükséged van rám. És tudod miért? Mert olyat tudok adni neked, amit más nem: magamat, teljesen önzetlenül, testestül-lelkestül, őszintén, tiszta szívvel.
Bízom a holnapban! :)
