fáj. szörnyen, szorongatóan, kíméletlenül kínoz. a szívemet markolássza. levegőt alig kapok. csak ámítom magam amikor azt gondolom könnyen fog menni? vannak pillanatok, amikor tényleg úgy érzem. hogy erős vagyok, kibírom, túl vagyok a nehezén. aztán jön egy ilyen nap, vagy elég egy pillanat...és újra romokban heverek.
nézegetem a postám, a telefonom. mintha nem tudnám, hogy felesleges. meddig fog ez tartani? mikor múlik el? mi kell hozzá? új szerelem? új ember? elhatározás? régi rabság? korlátok? mi fog kigyógyítani? mi térít észhez?
ma szembesültem vele, hogy van aki velem kapcsolatban érez úgy, ahogy én miattad. és van olyan is, aki tud anélkül örömet okozni, kikapcsolni, hogy komoly érzelmek fűznének hozzá. veled is így kellett volna maradnia. hiszen az elején épp a könnyed szórakozás, a játék lehetősége vonzott. nem gondoltam én sem, hogy ennyire komolyan kötődni fogok hozzád, hogy ilyen nagyon belédszeretek, hogy ennyire elvesztem a játék feletti kontrollt. és te sem gondoltad, hiszen nem ebben egyeztünk meg az elején.
akkor még más volt, aki érzelmileg fogva tartott. és arról is azt hittem életem legnagyobb szerelme. ma már tudom mekkora tévedés volt. illetve nem tévedés. kellett. tapasztalat. ha ő nem lett volna, lehet te sem vagy. de amikor azt mondtad te mindeki kizártál, leépítettél.... akkor kezdtem elgondolkodni. a miérteken. és most...
maradt a szenvedés. te meg eltűntél. kiléptél az életemből... de nem az agyamból, nem szívemből.
