Nem akarom, hogy gondod legyen belőle ezért nem írok neked. Pedig szívem szerint azt tenném. De az ember nem teheti mindig azt, amihez kedve van, ezt aztán mindketten nagyon jól tudjuk.
Bolond voltam szerdán, de ma sem vagyok kevésbé az. EZ a gyönyörű napsütés, a tavaszi levegő... mondtam neked még veszélyesebb vagyok ilyenkor. Folyton körülötted járnak a gondolataim. Mit csinálhatsz, mire gondolsz épp, süt-e rád a nap, játszol e gyerekekkel, vagy épp az asszonnyal játszol e "boldog férj-feleséget"... pihentél e eleget, mit eszel épp, kivel beszélsz, elképzeled e hogy épp melletted vagyok, alattad, feletted... kék e az ég, és te kék vagy e? úgy látszik ez már nem fog változni, én maradok a kérdések embere. A a válasz nélküli kérdések embere.
Hétfőn be kell mennem egy taggyűlésre, és az is a fejemben motoszkál, vajon hogy rázhatnám le a kolléganőket, hogy egy kicsit meglátogassalak. Csak egy ölelést mielőtt utazol... mint szeptemberben a parkban... az milyen hihetetlen élmény volt. Ülni egymás mellett, majdnem belehalni, de nem mutatni, majdnem megzabálni, de nem mutatni, az érintésedre vágyakozni, és szinte felrobbanni a feszültségtől, és közben csak habzsolni szemmel, belélegezni a szerelmed, a bizonytalanságod, a magamnaksehiszemel állapotod illatát, beleremegni vágyba, csók helyett puszit adni, kapni... haldokolni és soha jobban nem élni, érezni.... legalább ennyit akarnék hétfőn is. Csak tíz percet. Lehet?
